Holtpont
2025.09.01.
Bő három éve keresem, mivel foglalkozhatnék. Megvan az irány, szeretem csinálni, de jól csinálom?
Hiszen 3 éve mentorálok, rengetegen keresnek meg, de eladni ezt a szolgáltatásom nem igazán tudom. Egyáltalán nem beszélhetek arról, hogy piacilag működne a dolog, annak ellenére, hogy hetente 8-10 emberrel beszélek. És akik eljönnek hozzám, mindig nagyon hálásak a beszélgetésért.
De akkor mi nincs a helyén?
Írok, folyamatosan publikálom az írásaim, de nincs visszajelzés, nem látom a reakciók számában, a megosztásokban, a megjegyzésekben, a hivatkozásokban, a weboldal látogatóinak számában, hogy érdekesek lennének az írásaim. Én szeretem őket, de itt sem látom, hogy működne az életemnek ez a szakmai területe. És nem arról beszélek, hogy mennyi pénzt keresek vele, hanem arról, hogy van-e hatása a dolognak.
Hát próbálkozom újabb és újabb projektekkel, melyek végülis az előző dolgaim próbálják máshogy tálalni. A Lost Garden Ház beszélgetései, a Vendler AI fejlesztése, önismeret alapú értékesítési tréning fejlesztése... rengeteg energia ég el ezekben, de még nem mutatták meg, mire képesek.
És ott áll velem szemben a kérdés maga, hidegen, rezzenéstelen tekintettel, hogy...
Számít-e, amit csinálok?!
Ma estére holtpontra jutottam ezzel. És a holtpont érzelmileg olyan sokrétű, olyan sok dolog kavarog ilyenkor bennem és mindeközben egy pillanat alatt megritkul körülöttem a levegő is: keveredik bennem a csalódottság, a kétely, talán az önvád és a hiábavalóság és persze a fáradtság.
Egy pillanatnyi kiüresedettség.
Talán ez is része a fejlődés természetes ívének. A pillanat, amikor úgy érzem, elfogytam. Amikor a teljesítmény-görbe kilaposodik, és azt hiszem, hogy mindez végleges, hisz elfogyott minden, ami eddig előre vitt. De ott a remény bennem, hogy ez a fázis, nem más, mint amikor valami új minőség születik – tudom, ha kibírom, ha átviszem magam rajta, megnyílnak a tartalékok és kiélesednek az érzékszervek, új stratégia épül, hisz szükségessé vált.
A szükség gyermeke a megújulás.
Sportolók, írók, vállalkozók mind ismerik ezt az érzést: amikor már nem az a kérdés, hogy tudsz-e jobban futni, jobban írni, jobban csinálni valamit, hanem az, hogy kitartasz-e a látszólag értelmetlen munka közben.
Vállalkozóként a holtpont eléréséig a sok-sok küzdelem megmutatta, hogyan ne csináld, és a holtpont pillanatában, amikor nem emelkedsz, nem zuhansz, egy pillanatra olyan könnyűvé válhat minden.
Megáll a lélegzet is és az üresség fájdalmas pillanatában a hiábavalóság vákuma kiszippantja belőled azt, ami a háttérben érlelődik, ami még nem látszik, de az üresség teret ad neki.
Nehéz nap volt a mai, itt ülök, az Unicumomtól keserű szájízzel, és közben tudom: pontosan erről szól a vállalkozói élet. A megoldás kereséséről. Pont mint az élet úgy általában.
Túl kell élni ezeket a pillanatokat!
Hogy miért? Hát hogy továbbmenjek akkor is, ha éppen nem látom az értelmét.
Mert az én feladatom értelmet adni adnak, amit csinálok.
