Oviban
2025.06.11.
Minden elismerésem azoké a pedagógusoké, akik kicsikkel dolgoznak.
Ma elmentem az oviba, ahova elhívtak, hogy beszélgessek az épp végzős picikkel arról, milyen érzés elhagyni az ovit és várni a suli kezdetét. Ki az, aki várja, ki az, aki fél tőle, ki mit gondol, érez ezzel a nagy változással kapcsolatban.
Elképesztően intenzív volt.
Végzettségem szerint biológia tanár vagyok, s bár a tanítási gyakorlaton kívül sosem tanítottam, még él bennem az emlék, milyen volt alsósokkal 45 percet együtt lenni, valahogy lekötni a figyelmüket.
De az az ovihoz képest semmi, egy játszótér eredetileg azt gondoltam, hogy majd egy jó órát elleszünk, nevetgélünk, könnyeden eldumálgatunk - úgy, ahogy a felnőttekkel, csak könnyedebben.
Miután megérkeztem, már az első "poénom" nem működött szerencsére a gyerekek cukik voltak, csak úgy jöttek a sztorik, én meg küzdöttem, mint malac a jégen, igyekeztem mederben tartani az eseményeket, megjegyezni a neveket, reagálni a kérdésekre, valahogy megtartani az ívet, felkelteni az érdeklődést, amikor elkalandoztak.
Azt éreztem, hogy talán egy óra telhetett el, amikor elfogytam, nem bírtam koncentrálni, lopva ki-kitekintettem az óvó nénikre, hogy talán megmentenek, de nekem kellett megoldanom.
Totál leszívott, talán még sosem volt ilyen kemény egy egyórás beszélgetés, főleg azért, mert amikor ránéztem az órámra, akkor láttam, hogy alig 30 perc telt el.
Szóval, minden elismerésem azoké a pedagógusoké, akik kicsikkel dolgoznak. Ez az ovis csoport pedig elképesztően kedves, érdeklődő és okos kis társaság volt. És ebben biztosan óriási szerepe van azoknak a pedagógusoknak, akik velük foglalkoznak.
Kívánom, hogy ezek a gyerekek tapasztalják meg mindazt a jót, amit ma az iskoláról gondolnak, és őrizzék meg a nyitottságukat és azt, ami ma ott volt bennük, a tanulás szeretetét.
