Valami történik
2025.06.29.
Valami határozottan történik. Egyre többen szólalnak meg. Egyre többen írják le, hogy mit gondolnak a világról, a hazájukról, a döntésekről, amik érintik őket. Egyre többen mennek ki az utcára, állnak oda egy-egy ügy mellé. És egyre többen posztolnak politikai tartalmú üzeneteket, videókat a közösségi térben.
A 10 millió politikus országa leszünk? És ha igen, az baj?
Mit jelent ez a kifejezés valójában? A "politika" a görög "polis" szóból ered, ami várost, közösséget jelentett. A politika nem valami távoli játszma, nem valamilyen titkos tudomány, amit csak az arra felkentek művelhetnek, hanem annak a művészete, hogyan éljünk együtt. Hogyan hozzunk döntéseket. Hogyan bánjunk egymással.
Talán sokáig azt hittük, hogy ez mások dolga. Hogy mi csak nézők vagyunk, nem résztvevők. A politikát, mint oly sok mindent, csinálják azok, akiket ezért fizetünk. Ahogy szedje fel a szemetet a takarító, lapátolja el a havat az önkormányzat, vagy bárki más, csak ne mi. Hisz ezért is fizetünk. És ha ez nem történik meg? Csendben morgunk, szűk körben panaszkodunk. Minden vélemény, minden kimondott szó, minden csenddel kísért egyet nem értés – politika. Minden, amit teszünk vagy elmulasztunk tenni, alakítja a közös teret.
Az életünket.
De el merjük-e annak is mondani, akit közvetlen érint? Pont úgy nem tesszük, ahogy általában nem szólunk az étteremben, ha nem volt jó a kaja, csak kifizetjük. Vagy ahogy nem szólunk a hangoskodó szomszédnak, vagy a buszon kellemetlenkedő utasnak. Elfordítjuk a fejünket, lesütjük a szemünket. Tehetetlenek vagyunk. Gyengék. Némák.
Minden ilyen eset fontos, mert a kimondott szó önmagunkhoz is visszavezet. Amikor megfogalmazzuk, mit érzünk, mit gondolunk, akkor nemcsak a világhoz fordulunk, hanem önmagunkhoz is. Kiállunk önmagunkért. Nem tanultuk még meg, nem tudjuk, hogyan kell, hogyan lehet. Csendben vagyunk, nyelünk, szenvedünk, időnként kirobbanunk és tombolunk, toporzékolunk. El kell mondani és meg kell tapasztalni, hogyan lehet mindezt szépen, tisztán, a másik méltóságát is megtartva megtenni.
A közéleti vélemény kihangosítsa nemcsak politikai tett, hanem annak egy formája, hogy kiállunk önmagunkért és ezzel egy lépést teszünk önmagunk megbecsüléséért, hogy vagyunk annyira fontosak önmagunknak, hogy nem esszük meg az elrontott kaját az étteremben, főleg nem mosolygunk hozzá fizetéskor. Ebben is, a politikai önkifejezésben, a közösségünkért, az önmagunkért való kiállásban kifejezhetjük az érzéseinket és eközben elmélyíthetjük, hogy mi fontos nekünk, hol fáj, hol van igazságérzetünk, hol érzünk bátorságot vagy szégyent önmagunkkal, az életünkkel kapcsolatban.
Közösségi szinten ez megteremtheti a kapcsolódást, ez példát mutathat másoknak, bátorságot adhat a tömegeknek, hogy megtalálják a saját hangjukat és ez ezen keresztül teret adhat a kiemelkedésre. Amikor beszélünk egymáshoz, nemcsak állásfoglalást teszünk, hanem hidat is építünk egymás közé - ha mindezt nyitottsággal tesszük, nem falak, barikádok mögül. Nyitottsággal, mert nem félünk a másiktól. Nem félünk, mert hiszünk abban, amit mondunk, mert azok a saját szavaink. Ezzel a párbeszéddel közösséget teremtünk, ahol meg lehet szólalni, ahol értelme van a jelenlétnek. És ahol megjelenik az a finom, de alapvető érzés: számítok.
Én is számítok.
És mindebben ott van a képesség arra is, hogy nem csak elszenvedője, hanem formálója is vagyok az életem fontos területeinek.
Ez az, amit a hatalom sokszor nem szeret. Mert a megszólaló ember kiszámíthatatlan. Nem irányítható, nem szorítható be. És mert a megszólaló ember másokat is mozgósíthat. Nem a hangoskodás a veszély, hanem a kapcsolódás. Az, hogy valami élni kezd, amit nem lehet kontrollálni.
Ezért fontos, hogy beszéljünk.
Nemcsak a véleményünk miatt, hanem a bennünk lévő érzések miatt is. A düh, a félelem, a csalódottság – ezek nem gyengeségek, hanem információk. Ha meg tudjuk őket osztani, akkor már nem csak egyéni teherként cipeljük őket, hanem közös valóságként dolgozhatunk velük. Ez az érzelmi munkája a demokráciának.
És ha nem mondjuk el, ami bennünk van? Akkor nő a távolság. Az egyén és a közösség között, az emberek között, sőt: az ember és önmaga között is. A kimondatlan érzések előbb-utóbb más formát keresnek: fáradtság, közöny, cinizmus, harag, kiégés, agresszió. Ez a csend ilyenkor nem csak politikai csend, hanem belső elnémulás. A nem számítok érzés lassú, rohasztó pusztítása - előbb a lélekben, majd a testünkben.
A demokrácia tehát nemcsak intézmény, hanem lelkiállapot is. Egyfajta bizalom abban, hogy a szavaknak súlya van, a szavunknak súlya van és hogy a másik jelenléte lehetőség, nem veszély. És ehhez a legelső lépés nem más, mint hogy kimondjuk: számítok magamnak, fontos vagyok önmagamnak annyira, hogy hallassam a hangom. De ehhez az kell, hogy érezzem, egy nyelvet beszélünk.
Te is, Ő is.
Politikai családtól, közösségtől függetlenül.
