Háborúban élünk

2025.07.05.

Úgy érzem, ez az időszakom a közösségi viszonyulásaimról szól. Volt ma egy beszélgetésem, csendben hallgattam a mondatokat, amit a partnerem mondott. Csendben és szomorúan.

Olyan nagyon polarizált még az a kis közösség is, amiben élek. Tele vagyunk félelemmel, kérdésekkel, podcastek tucatjai okádják ránk az információkat arról, ki a jó, ki a rossz, ki tud minket megmenteni és ki fog minket elárulni.

Elfáradtam. Nem most, már egy jó ideje. De azt hiszem, ebben az elfáradásban nem a hallgatás a megoldás. Nem lehet az üvöltő tömeg megoldása a néma magány.

Beszélgessünk. Erről is. És tegyünk a saját kis közösségünkben azért, hogy jobb legyen ott, ahol élünk. Mert ott tudunk tenni. És ha nekünk jó lesz, ez talán majd példát mutat másoknak is és majd ők is megpróbálják. És talán ha nekik is sikerül, akkor lesz még több és több olyan kis közösség, aki ezt meg tudja tenni és végül tényleg az lehet a hazánk, ami.

Az otthonunk, ahol jó élni, ahol jó lenni. Együtt.

De ma háborúban élünk.

És ez a háború itt robbant be, nem Ukrajnában, vagy valahol távol, messze keleten. Nem kellett hozzá senki, csak mi és az, hogy a biztonságunk ma fontosabb, mint a szabadságunk. Félünk. Félünk nehéz döntéseket hozni, menekülünk ezek terheitől és örömmel adjuk át másoknak a lehetőséget, a jogot, hogy megmondják, mit kell tennünk, gondolnunk.

Menetelünk a vezéreink, a gondolatvezéreink hangja után, ami kiirthatatlan gombaként nőtt bele az idegrendszerünk minden egyes kis végződésébe, hogy öntudatlan élőhalottként irányítsák minden egyes lépésünket. Zombik csatáznak, ma is épp zajlanak ennek a háborúnak az eseményei. És már nem is érzékeljük, nem látjuk, vagy nem hiszünk a szemünknek, mert nem a testünk halt meg, nem testileg válik a világunk élőholttá.

A gondolataink, az akaratunk, az önérvényesítésünk pusztul egyre gyorsabban.

Politikai ideológiák, gazdasági érdekek, vélt és valós történések és az azoktól való félelem pusztítja a közösségeinket, a baráti társaságainkat és miután a gondolkodásra való képességünk oda, rothadó hullákként vadászunk a még önállóan gondolkodni akarókra – barátokra, testvérekre, bárkire, akiben érezzük a másság lüktetését.

És ha elkap a horda egy-egy ilyen szerencsétlent, a gyűlölettől gennyes, rothadó fogsorral tépjük darabokra a főtéren, miközben az éhező tömeg tolakodik a csonton maradt cafatokért, a szabadság mámorító maradékáért. Mámorító, mert hiányzik, s olyan nagyon vágyunk rá, csak ma már nem tudjuk, hogy ezt nem felzabálni kell.

A gondolkodásra képes ember ma préda.

Mert szabad. Mert szabadon kérdez. Mert nem hisz el mindent azonnal, mindegy ki mondja. Mert nem gyűlöl azonnal, mindegy miben hisz a másik. Mert csendben van, amikor mindenki kiabál. Ezért vadássza őt a horda. Az a horda, amely már nem is tudja, hogyan lett belőle zombi, sőt igazából már nem is emlékszik arra, hogy egykor valaki más volt, talán egykor ő is préda volt. A horda ma csak fal, habzsol, morog, ordít - és mindegy, milyen üzenet, logó, arc van a zászlaján. Őrjöngve menetel a gondolkodás utolsó foszlányaiért. A szabadság utolsó csontjaiért.

Mindent felzabál a gondolkodás hiánya.

Aki ma nem illeszkedik, aki nem akar részt venni ebben az ordító, vicsorgó kollektív haláltáncban, annak mit kell tennie? Talán el kell hinnie önmagáról, hogy attól, hogy belőle van kevesebb, attól ő még normális, nem kell a hordához tartoznia. Még akkor is, ha ennek ára van.

Magány. Kirekesztettség. Izoláció…

De az élet mindig utat talál magának. Vagy így, vagy úgy. Ne legyél magányos, kirekesztett, mondd el a véleményed, állj ki magadért és hallgasd meg a másikat.

És gondolkodj!