Miután a saját cégem felépítettem és eladtam egy nemzetközi befektetőnek, elkezdett egyre jobban érdekelni, mások hol tartanak a saját útjukon. 

Érdekel, hogy vállalkozóként mit szeretnek csinálni mások, azt néha miért nem csinálják, mit lehet tenni, hogy mégis csinálják. Hogyan tudja valaki megtalálni önmagát egy cégalapításban és hogyan tud ebből úgy pénzt csinálni, hogy közben jól is érzi magát.

Eddig közel 30 cég tulajdonosával beszélgettem ezekről a kérdésekről, néha meglepő mélységgel, nyíltsággal és őszinteséggel. Különösen szeretem a K20 Kirakat projekteket, ahol pécsi kezdő vállalkozások dolgoznak azon, hogy megmutassák, innen is lehet nagyot dobni. 

Érdekel, hogy vállalkozóként mit szeretnek csinálni mások, azt néha miért nem csinálják, mit lehet tenni, hogy mégis csinálják... 

750 napja nyugdíjban

Nem a természetes közegünk az a hely, ahol élünk. A város. Rengeteg inger, tömeg, forróság, dudálás, feszültség vesz körbe minket.

És ha egyedül vagyunk, akkor is zörög a hűtő, a mosógép, megy a tv, vagy szól a zene. Ha meg nem, akkor pittyeg a telefon, jönnek az értesítések.

Mármint, van-e rá lehetőségünk? És ha van, képesek vagyunk-e rá? Korábban a csendben hiányérzetem volt. Egyből bekapcsoltam valamit, vagy elkezdtem énekelgetni, fütyülni. És ha épp nem voltam egyedül, akkor meg eszembe se jutott csendben lenni. Mert hát milyen az, hogy ott vagyunk és nem beszélgetünk, csak úgy vagyunk.

2022 nyarán voltam először elvonuláson. Csendkurzuson. Pannonhalmán. És ott, abban a pár napban, ahogy elhalkult minden külső zaj, elkezdtek jönni az addig elnyomott belső hangok. A feldolgozatlanságok, a saját nyomorúságom, az életem elszúrt dolgai. És az apátságban nem volt hova menekülni.

Már 3 napja. Újra Itt vagyok Pannonhalmán, ebben a gyönyörű és valahogy megfoghatatlanul jó térben. Csendben vagyok. Nem beszélek és már nincsenek belső hangok. Se panaszok, se segélykiáltások, se elterelő történetek.

Legyetek picit ti is csendben. Próbáljátok meg...

Csend

Foglalkoztat a kérdés, mit is jelent a vállalkozói létben a jólét és a jóllét. Vajon mi kell ahhoz, és persze abból mennyi és milyen, hogy jól legyünk a saját cégünkben? És a jól levés hogyan függ össze a jóléttel? És hogyan lehet ide eljutni és tudjuk-e, hogy az ide az pontosan hol van?

2013-14 körül, amikor nagyon nem voltam jól a cégemben, mert nagyon nem találtam a megoldást a problémáimra, igyekeztem olyan cégek vezetőivel beszélgetni, akik - a róluk kialakított képem alapján - jelentősen előttem jártak. Amikor az egyik ilyen cég vezetőjével kávézgattam az illető budai irodájában, feltettem neki pár kérdést, ami nagyon feszített és amire nem találtam megoldást. A srác csak mosolygott, és azt mondta:

Azóta megugrottam pár dolgot, eltelt jó 10 év. A cégem kijutott a nemzetközi piacra, láthatóvá váltunk, sikeresek lettünk a magunk piacán. Meglett az, amire vágytam, a feladatlistám teljesült, egy vágyam beteljesült. És valahogy úgy hozta az élet, hogy ma engem keresnek meg cégvezetők, hogy arról beszélgessünk, nekik milyen problémáik, kérdéseik vannak. Ahogy ezekkel a cégvezetőkkel, vállalkozókkal beszélgetek, valahogy elkezdett bennem egy kérdés mocorogni: mi okozhatja náluk a nem jól létet? Mi okozta nálam? Mi változott meg bennem 2013-14 körül? Mitől tudtam elérni akkor a céljaim. Mi a közös az én történetemben és az övékben? Pedig ezek közt a cégek közt van mindenféle cég, mindenféle méretben, érettségben. A vezetőik pedig, pont úgy, mint a cégeik, mindenfélék. Fiatalok, idősek, kezdők, tapasztaltak, nők és férfiak. Van aki kicsiben nyomja, van aki nagyon nagyban és mégis, van bennük valami közös.

Feszkójuk van, problémáik vannak, olyanok, amiben elakadtak valahol. Beragadtak egy helyzetbe, nem látják, mit tehetnének és eljutottak oda, hogy erről mernek és akarnak beszélni. Keresik a megoldásukat. De igazából, mit is jelent, hogy nincsenek jól? Az lenne a gond, hogy nem talál valaki munkatársat? Vagy az, hogy nincs elég bevétel? Vagy, hogy nem tudja finanszírozni a cégét?

Természetesen, ezek nem egyszerű dolgok, de ilyenek mindig lesznek. Van, aki nem tudja a vállalkozói létben rejlő bizonytalanságokat jól kezelni és talán nem is való mindenkinek a vállalkozói lét. De ha belevágtál ebbe az útba és ezt nem kényszer hatására tetted, hanem mert szeretnél valamit a saját elképzeléseid szerint létrehozni, akkor ott van benned a nyitottság, a vágy, hogy ezt megtedd.

De tudod-e, hogy miért csinálod a céged?

Valahol ezzel kezdem mindig a beszélgetéseket. Mire vágysz? Te, mint ember. Mi az, amit szeretnél, mi az, ami bizserget, ha csukott szemmel elképzeled? És ha ez megvan, ha tudod, hogy mire vágysz, hogy mi az a dolog, amiért reggel érdemes kikelned az ágyból, akkor azt meg tudod-e mondani, hogy a céged miben segíti ezt elérni? Mivel visz közelebb?

Ennyi lenne? A céged tényleg csak a pénzt hozza? Lehet és ezzel sincs semmi baj. Ha nem ad mást neked a céged, csak a pénzt és a pénz azt adja, hogy a vele megteremtett szabadidődben tudsz a hobbiddal, a szeretteiddel foglalkozni, akkor pipa. De ha csak ezt adja, akkor a nehézségek könnyen kimeríthetnek. Pont úgy, ahogy egy alkalmazott hamar megutálja a munkahelyét, ha csak a fizuért jár be dolgozni. Ilyenkor próbáljuk a minimumot tenni a feladatokba. Azt a minimumot, ami ahhoz kell, hogy a pénz meglegyen.

Kinn is, benn is. Szóval ez általában akkor megy csak, ha kevés probléma van. És teljesen mindegy, mennyi pénzt termel a dolog, mennyi a fizud. A sok fizu, a magas árbevétel mellett is hamar meg lehet utálni a problémás bevételeket... Szóval, mit ad neked a céged? Mi az a belső vágyad, ami valahogy képes kiteljesedni a vállalkozásodban. Nehéz kérdés, nehéz ránézni, de jó ezzel tisztában lenni. Mert valahol ez a fő mozgatórugó, ezt érdemes időnként újra és újra visszacsekkolni: megkapom-e ezt a dolgot? Ha tudod, mire vágysz, ha tudod, hogyan támogat ebben a céges életed, akkor a következő kérdés az:

Hova akarsz eljutni? Ha ezt nem tudod, honnan tudod, hogy jó irányba mész-e? Azt meg pláne, hogy megérkeztél-e? Lehet, hogy elrohansz a célod mellett, mert nem tudtad mi az? Lehet-e éveken keresztül feszkó és frusztráció nélkül úgy menetelni, hogy nem tudod, mikor érkezel meg. Szerintem így csak elfáradni, megfásulni lehet. Egyszer egy ismerősöm mesélte, milyen volt a katonaságban a gyakorlatuk: elindultak éjszaka menetfelszerelésben a terepen és nem tudták, hova mennek. Nem tudták, mikor lesz vége, csak mentek és mentek. Sokkal fárasztóbb volt, mint amikor tudták, 30 km menetgyakorlat jön. Így lehetünk ezzel a cégben is. Sokkal egyszerűbb, ha tudjuk, meddig kell 12 órás meneteket nyomnunk, mintha csak csinálnánk a vég nélküli lélekölő hétköznapjainkat. És persze ott van az, hogy:

Mennyi pénzt szeretnél keresni? A cégnek ez a dolga, a pénz termelése. Ezért nem egyesületet, nem alapítványt és nem önkéntes munkát csinálsz. A cég arra van, hogy pénzt csináljon. De mennyit? Sokat? Eleget? Mindegy, de mennyit? És hol tartasz ebben? Ha nem tudod, hogy mennyit akarsz, akkor honnan fogod tudni, hogy eredményes vagy-e? Onnan, hogy így érzed? Ez csalóka... ha jól mennek a dolgok, azt fogod érezni, király, van elég! Mindegy mennyi az annyi. Ha rossz a hangulatod, ha jön egy COVID, egy válság, ha sokat mondogatják neked, hogy félned kell, akkor az az érzés fog erősödni, hogy baj van, kevés az, amid van.

Szóval valahogy érdemes belőnöd azt, hogy milyet és mennyit szeretnél abból, amire vágysz. Mert ez kell ahhoz, hogy tudd, merre akarsz menni. Hova akarsz eljutni. És tudod mit? Nem baj, ha még nem tudod, csak tudd, hogy ezt érdemes tudnod. Ha még nincs őszinte válaszod, nem gond. Ha ott mocorog a kérdés a fejedben, majd lesz. Tudatosítsd, mert ez egy elképesztően tiszta és érthető iránymutató tud lenni a vállalkozói létedben. Segít abban, hogy tudd, mit jelent számodra a vállalkozói jóléted. Hogy neked az a jó lét milyen, mit is jelent.

Kemény meló? Vonzás törvénye? Elég elképzelned a jóléted és akkor bevonzod? Lehet, próbáld ki és meséld el, ha sikerül. Berepülhet a sült galamb az ablakon, hiszem, hogy van ilyen. Hagyd nyitva az ablakot, ne kelljen már üvegezni utána és várj. Várj. Nem szeretsz várni? Akkor csinálj valamit! Így tehetsz valamit annak érdekében, hogy a valószínűsége nagyobb legyen annak, hogy eléred azt, amiről tudod, hogy el szeretnéd érni. Sikerülni fog? Ki tudja? Nem tudjuk mi lesz, de azt tudhatjuk, hogy mit szeretnénk, hogy legyen. Hát tudd és tegyél érte!

Ha elképzelted azt az állapotot, ahova el szeretnél jutni, mit gondolsz arról, mikorra tudnál ott lenni? Azonnal? Hát akkor értem, miért vagy feszkós :D Adj magadnak picit több időt, különben nagy lesz a nyomás és hát az vagy segít, vagy nem. Nekem segített, marhára sokat lökött rajtam a nagy nyomás, de a környezetemnek nem feltétlen tett jót. Meg is lett az ára... Szóval, mikorra szeretnéd elérni? Mondjuk 3, vagy 5 év múlva? Legyen 3. Írd fel magadnak a céljaid, amit 3 év múlva szeretnél elérni!

Mennyi legyen az éves bevételed? Mennyi legyen a profitod? Hány ügyfél fizeti ezt ki neked? Kik ezek az ügyfelek? Hány munkatárs dolgozik neked? Mindegy, mik ezek a szempontok, a kérdés, neked mik a fontosak a vállalkozásodban. Ha ez megvan, írd fel, hogy ma hogyan állsz ezekkel. Ez a 0. év, a bázis, amire építünk. Innentől kezdve már egyszerű, csak ki kell tölteni az 1. és a 2. évre is és már meg is van a terved fő íve.

Volt olyan cégvezető, akivel jókat dumáltunk a fentiekről, 1.000.000.000 HUF-os céget képzelt el magának szolgáltatásból 5 év alatt. Amikor összeraktuk a táblázatot és elkezdtem arról faggatni, hogyan képzeli el azt, hogyan és honnan fog jönni a pénz, elengedte a tervet és jelentősen csökkentette a számokat. Baj? Nem. Ha nem tudod elképzelni a folyamatot, attól még elérheted a célod, csak kérdéses, mennyire tudsz majd ebben aktív lenni és mennyire csak a szerencséden, a környezeti tényezőkön fog múlni. Van azzal baj, ha terv nélkül csinálod? Nekem nincs, neked van? Ha van, csinálj tervet, ha nincs, élvezd a folyamatot és majd lesz valahogy...

De képben vagy-e ezekkel kapcsolatban? Kimondtad-e magadnak valaha ezeket a dolgokat? Szántál időt arra, hogy tudatosítsd magadban ezeket az alap kérdéseket, vagy csak belesodródtál a céges életedbe, hogy majd lesz valahogy?

Ha még nem, akkor könnyen előfordulhat, hogy olyan irányba tart a céged, olyan dolgokat csinálsz benne, amikre te nem vágysz. Nem szolgálja a vágyaidat a cég, pusztán csak pénzt termel. Sokat, vagy keveset. Nem mindegy, de ha már nem szereted, ha inkább csak a problémákat látod, szép lassan kiszívja belőled az életet. És nem érted, miért vagy kifacsarva.

Ha viszont átgondoltad már ezeket, sem biztos, hogy jól fognak menni a dolgok, de ha megtetted, lesz lehetőséged tudatosan készülni a folyamatra, így készíteni terveket és azokat ellenőrizni időnként, hogy mederben vagy-e még. Arra tart-e a céged, ahova te szeretnél eljutni.

Szóval, szerintem az első lépés, hogy 

legyél tisztában azzal, te, mint ember, mire vágysz

majd ennek megfelelően képzeld el, mik a mennyiségi és minőségi céljaid

végül képzeld el, hogyan jutsz el a jelenből az elképzelt idő alatt az elképzelt jövődbe

Ez az alapja annak, hogy a vágyott álomból egy jól megfogható cél legyen, amihez utat lehet tervezni. Mert kellhet a terv. Nem azért, hogy foggal-körömmel ragaszkodj hozzá, hanem hogy tudd, mitől térsz el.

Mindenki a saját szintjén nyomorog

Miről? Beszélgessünk a cégedről, a kihívásaidról, a nyomasztó, időnként érthetetlen, vagy megoldhatatlannak tűnő problémákról! Hogy mi az, ami nem megy és mit tehetnél azért, hogy menjen. És arról, hogy egyáltalán, miért is csinálod azt, amit csinálsz.

Napi 1,5-2 órát sétálok a kutyámmal, Ottóval az erdőben. Ezek a séták elképesztően jó teret és időt adnak a gondolkodásra. Ilyenkor szoktak összeállni dolgok a fejemben és ezekből az összeállásokból szoktak jönni az ötleteim 😊  Legutóbb az, hogy: 

Szívesen sétálnék alkalmanként egy-egy ismeretlennel, hogy közben beszélgessünk. 

Beszélgessünk azokról a dolgokról, amik neked fontosak, amikre nem találtál megoldást és amiről azt gondolod, jó partner, társaság lennék. Nekem ez egy kísérlet, érdekes embereket, érdekes cégeket, érdekes problémákat szeretnék megismerni.  

Miért séta, miért erdő? Mert segít kikapcsolni, mert segít ellazulni és így segíti a kreatív megoldásokat. Erről bővebben is írtam, klikk ide. 

Ha megszólított a lehetőség, ha csatlakoznál, ha kicsit mesélnél a céges dolgaidról, írj rám. Megtalálsz facebookon, linkedinen, de itt, a weboldalon is írhatsz (kattints jobb fenn a gondolat buborék ikonra). Meglátjuk, hogy egy beszélgetés, egy hosszú séta, pár közös lépés mennyire visz közelebb a megoldásodhoz. A sajátodhoz.

Egy dolgot kérek cserébe, nyitottságot.

minden héten 1 napomat tudom erre fordítani, a szerda reggelemet

általában reggel 6-7:30 óra között indulok sétálni, ezt tudjuk pontosítani

egy beszélgetésre egy valaki tud csatlakozni

a helyet megdumáljuk, de alapvetően valahol a Mecsekben, egy népszerűbb útvonalon

én megyek esőben is, de rád van bízva :) 

ha szeretnél jönni, írj rám, írd meg kb. milyen céges kérdésekről szeretnél dumálni és lebeszéljük a többit

Miről? Beszélgessünk a cégedről, a kihívásaidról, nyomasztó, érthetetlennek, vagy megoldhatatlannak tűnő problémákról. Hogy mi az, ami nem megy és mit tehetnél azért, hogy menjen. És arról, hogy egyáltalán, miért is csinálod azt, amit csinálsz.

Gyere velem sétálni! Dumálhatnánk...

Azt hiszem a céges karrierem akkor indult be igazán, amikor elkezdtem hosszútávú túrákra járni: a Kinizsi100, majd a korzikai GR20 (erről már írtam, klikk ide) alapvetően a tervezésre, a kitartásra, az alkalmazkodásra és az alázatra tanított meg. Azóta szerelmes vagyok a hegyekbe, az erdőkbe és ha tehetem, elmegyek túrázni. Mostanában bőven van időm és amióta Ottó is megvan, napi rutin lett belőle.

Kicsit olvasgattam a témában, érdekelt, vajon kutatják-e a séta és az erdő hatását a gondolkodásra. Kutatják 😊 Az elmúlt években egyre több kutatás vizsgálta a természetben töltött idő jótékony hatásait, különösen a séta és az „erdőfürdőzés” tekintetében.

A Stanford Egyetem kutatói által vezetett kutatás megállapította, hogy a séta növeli a kreatív inspirációt. Négy különböző kísérletben, amelyben 176 főiskolai hallgató és felnőtt vett részt, kimutatták, hogy a séta átlagosan 60%-kal növeli a kreatív teljesítményt és jelentősen javítja a kreatív és a divergens gondolkodást (sokféle megoldás keresése). Az egyik kísérletükben a résztvevők alternatív felhasználási módokat kellett találjanak egy adott problémára, a sétálók sokkal több újszerű választ adtak. Ugyanakkor a séta nem javította a fókuszált gondolkodást igénylő feladatokat.

Szóval, séta közben nem feltétlen kell matek feladatokat megoldani, de érdemes a problémákon, azok különböző megoldási lehetőségein gondolkodni.

De miért jobb az erdőben sétálni és nem egy futópadon a klímás konditeremben? Van egy talán kevésbé ismert kifejezés: a Shinrin-Yoku, azaz az erdőfürdőzés, melynek jótékony hatásait egyre több tudományos vizsgálat is igazolta. Ez a hagyományos japán módszer magába foglalja a természetben való elmerülést és rekreációt. A cél az, hogy mind az öt érzéket használva tudatosan élvezzük a természetes környezetet. Először a japán erdészeti szolgálat írta le a fogalmat még 1982-ben. Egyébként a Shinrin-Yoku az erdei légkör befogadását jelenti és rengeteg tanulmány foglalkozik a pozitív hatásaival. És hát nagyon hosszú a listája azoknak dolgoknak, amiket összefüggésbe hoznak vele:

javítja a szív- és érrendszer működését

pozitívan hat a rákellenes fehérjék jelenlétére

csökkenti szimpatikus idegrendszeri aktivitást (harcolj vagy menekülj)

De talán, ami a legfontosabb egy városi életet élő embernek, főleg, ha saját céget vezet, az a stressz. A stressz, ami ledarál, amitől nem kapsz levegőt, ami csendben felzabálja a tested és a lelked. Kutatások igazolták azt, hogy az erdő  

csökkenti a kortizol szintet (stresszhormon)

És mennyi idő kell minimum, hogy ezeket a pozitív hatásokat elkezdhesd érezni? A University of Exeter kutatócsapata arra a megállapításra jutott, hogy heti két óra erdőben eltöltött idő már jelentősen javítja az egészséget és a pszichológiai jóllétet.

Szóval heti 2 óra, 2 óra séta az erdőben. 

Egy erdőt talán minden város mellett találsz, két órád talán minden héten lehet. Nekem itt a Mecsek, szerencsére minden nap van 2 órám.

Azt hiszem a céges karrierem akkor indult be igazán, amikor elkezdtem hosszútávú túrákra járni: a Kinizsi100, majd a korzikai GR20 alapvetően a tervezésre, a kitartásra, az alkalmazkodásra és az alázatra tanított meg. Azóta szerelmes vagyok a hegyekbe, az erdőkbe és ha tehetem, elmegyek túrázni. Mostanában bőven van időm és amióta Ottó is megvan, napi rutin lett belőle.

Az erdei séta hatása a problémamegoldásra

Reggel az erdőben sétáltam a kutyámmal, Ottóval. Elhagytunk már két labdát, így ma egy karikát hoztam neki játszani. Nagyon béna voltam, teljesen máshogy kell dobni, mint egy botot, vagy egy labdát. A bénaságomban azt az izét hol kidobtam oldalra, hol magam elé ejtettem. Ahogy el lehet szúrni, úgy el is szúrtam a dobálgatást. Miközben önmagam szerencsétlenségén rágódtam, azt néztem, Ottó mennyire vidám. Rohant előre, majd vissza, hozta a karikát és már rohant is tovább. Mosolygott. Már lassan egy órája, pedig még így, reggel fél 6 körül is meleg volt már, még az erdőben is. Nem hoztam vizet. Lógott a nyelve, de ő csak rohant és hálás volt, csóválta a farkát, csillogtak a szemei.

Még így is? A béna dobások, a meleg, a szomjúság, a por ellenére is? Hogyan csinálja? Hogyan tud ő mindezek ellenére boldog lenni? Milyen régóta foglalkoztat minket embereket az, hogy hogyan lehetünk boldogak. Irodalmi művek százai fejtegetik a kérdést, filozófusok írnak róla doktori értekezéseket, pszichológusok magyarázzák ennek a lelki hátterét, életvezetési motivációs tréningek akciós ajánlatai adnak instant megoldási ígéreteket.

Ottó egyiket sem látta, olvasta. Én sem tanítottam meg neki ezzel kapcsolatban semmit. Megtanítottam ülni, feküdni, menetelni, helyben maradni, de boldognak lenni nem. Akkor honnan tudja, hogyan kell? És mi miért nem tudjuk, ha az evolúcióban lényegesen előrébb járunk? Lehet, hogy ez nem jelent evolúciós előnyt? Lehet, hogy az, amit oly sokan az élet céljának tartanak, a boldogság megszerzése olyan dolog, amit a fejlődés során elveszítünk, mert evolúciós elvek alapján hátrányos? Ha boldogok lennénk, elveszítenénk a motivációnk a fejlődésre? Nem akarnánk új elméleteket, technikákat, eszközöket fejleszteni arra, hogy elérjük ezt az olyannyira vágyott célt? A boldogságot?

És úgy látom, fejlődik is. Mit tud akkor, hogy neki megy és nekünk nem? Pedig időnként annyira butácska tud lenni. Ott van előtte a labdája és nem találja. Szagolgat, forog, rohangál és nem látja. Hogyan lehet ő és a fajtája nyomkereső, ha az előtte lévő pirosan rikító gumilabdát sem találja meg?! És ez zavarja vajon őt? Nos, amikor megtalálja, gyermeki örömmel ugrálva hozza nekem. Szóval, szerintem nem sokat gondolkodik ezen.

És nekem mikor van ilyen? Mikor van az, hogy nem gondolkodom, hanem csak úgy vagyok és élvezem? Pl. szex közben. Akkor biztosan nem gondolkodom azon, mitől jó az, ami jó. Nem futnak le bennem az egyetemi tanulmányaim során megszerzett anatómiai, biokémiai ismereteim, hogy AHAAA, ettől olyan jó ez, mert most épp a neurotranszmittereim a…  szerintem ott vége is lenne a jónak. Tudunk olyat mi is, hogy valami csak úgy simán jó, fejtegetés nélkül is.

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte. A megérteni akarás ott van a létezésünkben.

Szóval boldog szeretnék lenni. Ahhoz, hogy az lehessek, meg kellene értenem, hogy mi az a boldogság, ahhoz képest miben vagyok most és utána már csak azt kell kitalálnom, hogyan jutok el A-ból B-be.

Olyan sok mindent olvastam, tanultam, hallottam róla. Talán valami olyasmi, amit az ókori görögök mondtak, hogy a boldogság a teljes életet, a jólétet és az erényes életet jelenti? Vagy talán a végső megszabadulás állapota, amely mentes a szenvedéstől és vágyaktól? Vagy a belső boldogság és isteni öröm állapota, amely a spirituális megvilágosodásból fakad? Vagy talán ez az amerikai álom, az anyagi jólét, a siker és a személyes szabadság összekapcsolása? Vagy boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa? Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak?

És szerintem nem gondolkodik azon, melyik kategória szerint az. Csak az. Talán azért, mert arra törekszik, hogy olyan dolgokat csináljon, amiket szeret és olyanokat ne, amiket nem szeret. És miközben olyanokat csinál, amiket nem szeret, nem magyarázza el magának, hogy miért jó, vagy miért lesz jó, ha azt csinálja, ami egyébként nem jó. Csak igyekszik nem csinálni. És nem gond, ha meleg van, amíg jól esik neki a játék, rohan a labda, a bot és a karika után is. Akkor is, ha csak 5 métert sikerült dobnom és akkor is, ha kidobtam a világból. De ha már nem akar, nem megy tovább. Lefekszik az ösvény szélén, rágcsálja a botot és vár. Persze, ha arról van szó, a kedvemért megteszi újra.

Ezt kellene nekünk is tenni? Lepucolni a tudás által megbonyolított boldogságkeresés csodamódszertanokat arra, hogy csak egy dologra figyeljünk? Arra, hogy mi a jó és mi a nem jó?

Mi a jó? Hát ami tölt, amitől felpezseg a tested akkor is, ha mocskos módon elfáradtál. És mi a rossz? Talán az, ami leszívja az életet belőled akkor is, amikor tele vagy pumpálva energiával. És hát nem ez lenne a normális? Hogy arra törekedjünk, hogy egyre több és több olyan szitu legyen az életünkben, ami tölt és egyre kevesebb, ami leszív. És tudom, tudom: az életben vannak helyzetek, amiket nem mi választunk, amit ránk rakott a sors, vagy valaki, akit sorsnak hívunk. Van, hogy szar, nehéz.

De a törekvés arra, hogy napról-napra több legyen az, ami tölt és kevesebb az, ami szív, már az önmagában megadhatja nekünk a boldogság érzését. Azt, hogy napról-napra jobb. Hogy haladunk önmagunk felé.

És talán csak ennyit jelent a boldogság érzése, hogy időnként önmagunk közelében lehetünk

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte.

FELTÖLT, LESZÍV

Csináltál már olyat, amire a környezeted egyhangúan azt mondta: neee, ne legyél hülye!? Egy érthetetlen döntés az életedben, a karrieredben, a vállalkozásodban? Valami, ami más...

Azt hiszem, nagyon furán vagyok összerakva. És nem is tudom, hogy mit szeretnék jobban: hogy azt mondhassam, az emberek úgy általában vannak furán összerakva, mert akkor tudnám, mind ilyenek vagyunk... Vagy annak, hogy én vagyok furán összerakva, a többiek nem, mert akkor azt érezhetném, különleges vagyok. Különleges, a magam fura módján.

Mennyire lehet igaz ránk, emberekre, hogy egyszerre akarunk valahova tartozni és kiemelkedni, másnak lenni? Hisz manapság a normalitás unalmas. De hogyan emelkedhetnénk ki, ha nem tartozunk valahova. Hisz csak valahonnan lehet kiemelkedni. És ha kiemelkedtünk, akkor még tartozunk valahova? Milyen kiemelkedés az, ami még nem emel ki annyira, hogy ne tartozz oda, ahonnan kiemelkedtél? És ha kiemelkedtél, akkor az azt jelenti, hogy azok közé tartozol, akik kiemelkedtek, tehát olyan vagy, mint ők? De ha ki akartál emelkedni, megtetted, de ott újra olyan vagy mint a többiek, akik kiemelkedtek, de te igazán kiemelkedni szeretnél, meddig kell emelkedned, hogy annyira legyél kiemelkedve, hogy már nincsenek körülötted, mert annyira más, annyira különleges vagy.

Számomra az, hogy valahova tartozzak, alapvető szükséglet. Vágyom a valahova tartozásra. Társra. Családra. Barátokra. Az összetartozás érzése biztonságot ad, jó önértékelést. Milyen jó már, amikor a kedvenc kávézódban pontosan tudják, hogyan iszod a kávéd. Érzed, ez a te helyed. Talán ezt nem is kell nagyon fejtegetni, ott van bennünk az érzés, a melegség, az ellazultság, talán egy pici mosoly is megjelent most, olvasás közben, ahogy átfutott rajtunk az a megmagyarázhatatlan lágy melegség. Jó valahova tartozni. Jó, mert akkor nem vagyok egyedül. Pedig olyan kíméletlenül tud ez az érzés jönni. Csak úgy, a semmiből. Egy beszélgetés után, ahol nem hallottak meg. Amikor nem köszönnek vissza. Amikor lehülyéznek, hogy mit vettem, kire szavaztam, milyen a ruhám, a hajam, meg egyébként is... akkor, ott elveszik tőled a valahova tartozás aprócska darabját. És azok, akik együtt mondják ezt, tudják, ők összetartoznak. Lefagytál, picit meghaltál, szíved szerint elfutnál. Elfutsz? Hm. Lehet. Vagy inkább újra elmész közéjük. Oda, ahol eddig senki se nagyon voltál és újra megpróbálod. Talán veszel másik autót, ha van rá pénzed. Ha nagyon szeretnél ott lenni a többiekkel, lehet, hogy az autód mellett lesz hiteled is, meg pár szar éved. De talán akkor majd azt mondják, király vagy, haver. Szóval, talán egy kicsit ott is vagy, talán egy kicsit nem, de már annak is örülsz, ha nem téged cseszegetnek. Talán egy kicsit te is cseszegetsz majd valakit és ha szerencséd van, a többiek egy kicsit veled fogják cseszegetni azt, akit te cseszegetsz. Megérkeztél. Ez volt az oviban is. De te 40 múltál. Nem kell kilógni, az nem jó, az látszik.

Más vagyok? Szeretek máshogy csinálni dolgokat. Azt hiszem ez a másik alapvető szükségletem. Talán máshogy gondolkodom, talán más dolgokban látok lehetőséget, talán más döntéseket hozok az életemben. Mert olyan dolgot szeretnék csinálni, amit más nem nagyon, vagy csak kevesen. Nem izgatnak a hagyományos, kockázatmentes vállalkozási ötletek. Keresem az újat. Szeretem felfedezni a lehetőségeket és ezeket az új lehetőségeket igyekszem ki is aknázni. Szeretek mindent máshogy csinálni. Elmondani azt, amit más önmagának sem akar bevallani. Elgondolkodtatni. Mire ez a nagy különbözni akarás? Mit adhat ez nekem? Azt értem, hogy mit ad a valahova tartozás, de a különbözni akarás?

Persze, hogy szeretném. Ha nem tenném, elvárható lenne az, hogy lássanak? Ez talán az egyik alapja a valahova tartozásnak. Nem? Ősidők óta festik magukat a nők, ma már újra a férfiak is. Szeretjük a csinos ruhákat, vagy a szép autókat, vagy egy jó táskát. Bármit, amit, ha meglátnak, valahogy ránk vonja a figyelmet. Talán ebből tudom, tudjuk, hogy vagyunk, létezünk. Szeretném azt, hogyha megláttak, akkor elismerjenek, beszéljenek rólam, a munkámról, vagy tiszteljenek? Persze, hogy szeretném. Jó érzés, ha azt mondják: ügyes, okos, tehetséges ember vagyok. Hogy húúú, meg hóóó, ezt milyen jól megcsináltad. Dumáljunk! Hívhatlak? Segítesz? Ez fura?

A közösségen belüli létezésem visszaigazolását. Erősítik az önbecsülésem, az önértékelésem nő. Bővülnek a kapcsolataim, fejlődik a hálózatom (tehát a kiemelkedésem erősíti a közösségi pozícióm). Ez karrierlehetőségeket nyit, tudást ad és talán egy belső elégedettséghez vezet. És ez az érzés valahogy hozzájárul az általános életminőségem javulásához.

Hm. Nem mindig. Talán az a jó kiemelkedés, amikor olyan vagy, mint a többiek, csak egy picit jobb valamiben. Picit. Jobb. És csak valamiben. Ez a picit és ez a valami legyen olyan, amit megértenek azok, akik közül szeretnél picit kiemelkedni. Mert ha nem értik, akkor már nem picit jobb vagy, csak egyszerűen hülye. Hol picit, hol nagyon.

Nos, ez itt a kérdés! Persze, hogy számít, hisz talán a valahova tartozás sokkal ősibb igény, mint a különbözni akarás. Bár az alfa hímnek is különböznie kellett a többitől, különben nem lehetett volna alfa. De az alfának is kellett valahol alfának lennie. Szóval az talán kijelenthető, hogy a valahova tartozás vágya erősebb, ha nem is ősibb, mint a kiemelkedés vágya. Jobb valahol lenni nem kiemelkedve, mint sehol sem lenni, mert ott kiemelkedni sem lehet.

Mi van, ha annyira különbözöl, hogy nem értenek és ezért kritizálnak. Hisz, ha valaki valamit nem ért, akkor az önbecsülésének védelmében a megoldás az, hogy te vagy a hülye, ő biztos nem. Ez szarul esik? Szarul. A döntésekben befolyásol? Mást fogsz csinálni? Kitartasz az ötleted mellett? Mi lesz a vége? Mikor lesz neked igazad? Ha meg tudod csinálni és sikeres leszel?

Na, ezt vagány dolog kipróbálni! Ebből van kevesebb. Tételezzük fel, kipróbáltad és nem sikerült. Akkor már biztosan hülye vagy, hisz a többiek előre megmondták. Ne tedd! De te nem hallgattál a jótanácsra, az okosabbra. Innen nehéz visszajönni. De mi a helyzet, ha megcsináltad? Sikeres vagy. Ez igazol. Vagány voltál, zseni! A történelmet a győztesek írják. Ha szerintük lapos a Föld, akkor lapos.

Sikeres vagy. Küzdöttél, hogy más legyél, ne olyan, mint a többiek. Jobb valamiben. És akkor jön a nagy mondat: Neked könnyű volt. Hm. Mi van? És csak ülsz csendben és iszod a söröd. Hiába a siker, hiába a valamiben jobbnak levés. Valahol rájössz, nem ezen múlik az egész.

Olyannak lenni, mint a többiek? Másnak lenni? Lehetsz-e más és ha igen, mennyire? Hogyan tartozz valahova, ha más vagy? Nem tudom, nincs válaszom, ebben úszom épp. Írhatnám a sallangokat, hogy válaszd önmagad, azt nem bánod meg és hasonló bölcseleteket. Közhely? Az,  persze, ettől válaszd magad, mert tényleg ez a lényeg, de ettől még megbánhatod 😊 Hisz, ha a valahova tartozásod olyan helyre húz, ahol azok, akik már ott vannak, nem megérteni akarnak téged, csak rájönni arra, mi a baj veled, akkor ez egy nehéz menet lesz. És talán ők sem bántani akarnak, csak szeretnének tartozni valahova, vagy csak nem értik az egészet. És talán nincs rá időnk, a kérdésekre, a megértésre, egymásra.

Nincs válaszom. Talán csak azt kellene megérteni, hogy „egyforma köztünk a különbség”.

Olyan legyek, vagy másmilyen?

Mint oly gyakran, újra visszaugranék arra az időszakra, amikor egyedül voltam. Egyedül voltam és ez nem volt jó. Nagyon szerettem volna, ha lenne valakim. Oké, csajozzunk be. Jöhet a terv: hol lehet ismerkedni, hogyan lehetne felmérni a "kínálatot", hogyan lehetne gyorsan win-winre hozni a szitut? Szükségem van erre. És valahogy, ahogy nőtt bennem ez az akarás, úgy ment egyre nehezebben a dolog. Izzadságszagúak lettek a kísérletek. Egy haverom, látva a kínlódásomat, csak ennyit mondott: túlságosan akarod, ez már kellemetlen. Ne akard és majd akkor összejön. 

Ahogy feküdtem a szőnyegen, egyedül, magányosan az agglegényesen csajozósra tökéletesített házam nappalijában, azon gondolkodtam, hogyan lehet nem akarni azt, amit akarok. És igazából arra jutottam, hogy nem jó dolgot akarok. Amit akarok, az valaminek a következménye és nem konkrétan az, amit akarni lehet.

Feldmár szerint olyan dolgot lehet akarni, amit pl. az izmaink működtetésével meg tudunk tenni. (Az ő példája az volt: akarhatja-e egy férfi, hogy merevedése legyen? Akarni akarhatja, de ettől még nem lesz...) Olyan ez, mint a boldogság az életben, vagy mint az értékesítés az üzletben. Hogyan lehetek boldog? Mit kell tennem azért, hogy boldog lehessek? Hogyan lehetek gazdag? Mit tegyek azért, hogy gazdag lehessek? Éppen nem voltam boldog, szóval ezt a szálat el is engedtem, mert ha így akarok becsajozni, akkor az nem lesz túl sikeres :D

Marad az üzlet, abban épp jól álltam.

Szóval, egy pillanatra próbáltam visszamenni azokba a szitukba, ahol bár valamit akartam, az, amit akartam, azért nem tettem direktben semmit, hanem olyan dolgot csináltam, ami a feltétele volt annak, hogy amit eredetileg akartam, azt megkapjam. Ilyen volt a pénz az életemben, a cégemben. Sosem gondoltam magam jó értékesítőnek (Hmmm. Ezt a párhuzamot nézve, lehet, hogy jó pasinak sem?), de a Games for Business idejében valahogy mégis viszonylag könnyeden jöttek az eredmények. Miért?

Nem az volt a célom, hogy dőljenek a projektek. Azt szerettem volna, ha jó projektek jönnek. Ha olyan projektek jönnek, amiknek lesz folytatása, ahol a megrendelő neve nemzetközileg ismert, ahol a feladat van olyan érdekes, hogy a megoldásának a kísérlete is érdekes, nem csak az elért eredmények. Így, amikor ott voltam egy-egy tárgyaláson, az érdekelt, az ügyfél milyen, mit szeretne, mi a problémája, az engem mennyire "izgat fel". Tudtam, nem kell sok projekt. Elég évente pár ahhoz, hogy meglegyen az üzleti célom. Nem éltem meg kudarcnak, ha egy tárgyalás nem folytatódott. Azt sem, ha azt mondták, ez baromság. Tisztában voltam azzal, hogy az, amit csinálunk, nagyon más, mint a megszokott. Nem várom el senkitől, hogy szeresse azt, amit én szeretek. És azáltal, hogy nem volt jelen bennem a mindenáron eladni akarás, csökkent az elvárás az adott beszélgetésben.

Bennem biztosan. Hisz nem lebegett előttem minden egyes alkalommal, hogy ezt most össze kell hoznom! Ez az egyetlen lehetőségem, hogy megoldjam az életem. Volt, hogy nemet mondtam egy projektre, javasoltam más beszállítókat magam helyett. Majd pár hét múlva hívtak, hogy velem szeretnének dolgozni. És így voltam a cégem eladásával is. Ott volt előttem egy szerződés, egy szerződés, amin 7-8 hónapja dolgoztunk már és nemet mondtam, nem írtam alá. Nem kell a pénz, bármi áron nem.

És ezen a ponton a másik jobban akarta már. Hiába van pénzed, ha nem veheted meg. Szóval, nem a pénzt akartam a tárgyalásokon. Szerettem volna valami jót, amiben a másik is tud hinni. Nem a cégem adtam el, nem a projekteket adtam el. A reményt adtam el, annak a reményét, hogy valami jót lehet majd velem együtt csinálni. Ez a remény abból a hitből táplálkozott, ami bennem volt. És a megbeszéléseken ezt a hitet kell tudni átadni.

Eszembe jutott egy kísérlet, amit egy facebook videón láttam. Egy - valószínűsíthetően - fizika tanár fog a kezében egy hangvillát, megrezegteti, majd elkezdi közel vinni egy másik hangvillához. Nem történik semmi. Majd közelebb viszi egy másikhoz, ami elkezd rezegni. Miért? Mert egy frekvencián vannak. Ezért beszélgettem sok ügyféllel, mert kerestem azokat, akikkel egy frekvencián vagyunk. Hiába erőlködöm, hiába nyomulok, ha nem rezgünk együtt, abból nem lesz könnyed menet. Kocogtathatom, ütögethetem a másikat a megkereséseimmel, előbb-utóbb lehet eredménye, de azért máshogy szól az így kicsiholt hang...

Az akarást olyannak érzem egy-egy ilyen beszélgetésben, mintha erősen szorítanám a hangvillát. Persze tudom, hogy így legalább nem esik ki a kezemből. De mi történik, a megbeszélésen? Ha végre találok egy olyan ügyfelet, akivel együtt rezonálok, a nagy szorításban sajnos kevésbé rezonálunk, az akarásom megváltoztatja a másikat. Érzi, hogy megint itt van valaki, aki akar valamit. Aki pénzt akar. Ez az erős érzés. De mindenki pénzt akar. Ne akarjon. Álljon sorba.

Ha előtérbe kerül az az érzés, hogy a pénz fontosabb a feladatnál, akkor megváltozik a megbeszélés dinamikája. Valójában azzal, hogy az ügyfél odaadja a pénzét, ő segít neked. Hisz ezt akarod. De ő akarja? Érdekled őt ennyire, hogy akarja? Azt akarod, hogy ezt akarja? Akarhatod ezt? (A társkeresésnél ez az az érzés, amikor az villan be, hogy a másiknak fontosabb az, hogy legyen valakije, mint az a valaki, akivel épp beszélget.)

De ha nem a pénzt akarod, hanem csak dumálni, megérteni a másikat, megismerni a vágyait, a problémáit és te pedig csak megmutatni szeretnéd magad, akkor kialakulhat a nyitottság egymás irányába, az akarás hiánya ellazítja a helyzet szorítását, könnyedebben tudtok jelen lenni egymásnak. És ez egy nagyon jó érzés, jó ilyen szituban lenni. És ez nyitja meg a folytatás kapuit, bárhova is vezessenek azok. Akár az üzletben, akár az élet többi területén.

Így vagyok ezzel ma is. Bár néha nagyon nehéz azt megérteni, hogy egy-egy vágyott cél esetén, mi is az, amit akarhatok és mi az, amit nem akarni kell, csak felismerni és benne lenni és majd az abban levés megteremti azokat a körülményeket, hogy 

megkapjam azt, amit eredetileg elvenni akartam.

Annyira szeretünk akarni dolgokat. Dolgokat, amikre vágyunk: boldogság, gazdagság, szerelem. Pénz. Jó üzlet. Tökéletes sales.
De jó-e ez az akarás? Segít-e nekünk? Vagy csak feszültté válunk tőle... Azt kell-e akarnunk, amire vágyunk? Lehet-e egyáltalán azt akarni? De ha nem, akkor mit tehetek azért, hogy megkapjam azt, amire vágyom.
Az értékesítésben megtanultam, hogyan ne akarjak, később ez a csajozásban és az életben úgy általában is működött.

Az akarás

Folyamatosan változik az, hogy hogyan vagyok benne egy-egy beszélgetésben. Egy jó ideje inkább csak ülök és csendben figyelek, hallgatok. Figyelem a beszélgetéseket, nézem a többieket, próbálok benne lenni a történetekben, tanulni belőlük. Ebben a nagy csendben levésben egyszer csak az tűnt fel:

A sok történet, közlés, monológ, állásfoglalás, tanítás, egymásnak feszülő vélemény, vita közt olyan ritkán kérdezünk egymástól.

Volt egy elég hosszú időszakom, amikor nem igazán kérdeztem. Kivéve talán a munkamegbeszéléseket. Valahogy nem ment, vagy hát eszembe se jutott. Mint minden, talán ez is valahol a családi neveltetésemhez nyúlik vissza. És talán én is így neveltem a gyerekeim...

Miért kérdeznék, ha gyerekként is csendre intettek, ha már túl sokat kérdeztem. Ahogy én magam is valószínűleg rövidre zártam a fiaim, ha nem tudták befejezni a folyamatos kérdezgetést. De nem is kell messze mennem. Kata, a feleségem roppant kíváncsi, mindent megkérdez. Érzem magamon néha, hogy nehéz mindenre válaszolnom.

A tanítási gyakorlatomon tanítottam általános iskola alsóban, felsőben, majd gimiben is. A kicsik elképesztően érdeklődők voltak, mindent megkérdeztek. Tanító bácsi, tanító bácsi! Ez mi? Az hogy van? Nem is tudom, hogy bírják ezt egész nap a tanítók... Majd talán felsőben, valahogy csendben maradtak a gyerekek. Az a jó gyerek, nem? Nem kérdez, nem zökkent ki. A gimiben pedig már akkor sem kérdeztek, ha kifejezetten kértem őket. Talán kényelmesebb, egyszerűbb, kezelhetőbb, ha a gyerek nem kérdez, csak válaszol. És persze azt a választ adja, amit elvárunk tőle.  

És itt van még az, amit magunk körül látunk zakatolni a tévében, meg az interneten. Az influenszerek, a sztárok, a politikusok, a sikeres emberek, a véleményvezérek mit tesznek? Megmondják nekünk a tutit: mit egyek, mit vegyek, mit tegyek, hogyan kell jól éreznem magam, melyik a jó autó.  Ebben a modern társadalomban az interakcióink talán inkább párhuzamos közlésekre, mint a kérdezésre épülnek. Talán hajlamosak vagyunk/lettünk arra, hogy saját gondolatainkat és nézeteinket hangsúlyozzuk, nem pedig másokét kérdezzük.

Talán. Talán félünk. Félünk attól, mit nyit meg a kérdés. Félünk a visszautasítástól vagy kritizálástól? Sokszor talán én azért nem kérdeztem, mert féltem a negatív reakcióktól. Attól, hogy a kérdésem butának tűnhet (jajj kisfiam, ne kérdezz ilyen butaságokat!), vagy hogy a másik fél elutasít, nem válaszol. És ha nem válaszol, akkor az miért van? Nem érdemlem meg? Válaszra sem méltat?

Vagy okosabbnak, erősebbnek tűnik az, aki közöl és nem kérdez? Mert ő tudja. Ő tanít. Aki tanít, az a mester. A mester a főnök. Ő áll a színpadon. A katedrán. Felettünk. És mi is fenn akarunk lenni. Hát nincs kérdés.

Szóval lehet, hogy egyszerűen csak hülyülünk? Erről is az okostelefonok és a közösségi média tehet? Az internet, ahol a gyors információcsere vált elsődlegessé. Hozzászoktunk a rövid, tömör kommunikációhoz, ami kevésbé bátorítja a mélyebb beszélgetéseket és a kérdések feltevését? Nem tudom, ezt valahogy nem érzem. Sokkal egyszerűbb csetelni, mint kézzel levelet írni, így akár kérdezhetnénk többet. Bárkitől. Talán abban van valami, hogy az internetes, okostelefonos érintkezés miatt egyre kevésbé tudunk, akarunk kapcsolódni. Annyira sok dolog van körülöttünk, annyira sokan akarnak tőlünk valamit. Néha olyan ez az online kommunikáció, mint eső után a tóparton a sok szúnyog.

Szóval erről lenne szó? Lehet, hogy nem akarunk kapcsolódni? És mi köze van a kérdéseknek a kapcsolódáshoz? Visszatérve a korábbi példámhoz, amikor az ifjú hölgy megkérdezte, miért nem kérdezek. Én meg egyszerűen átraktam rá a felelősséget: majd elmondod magadtól, amit akarsz. Én is azt teszem. 😊atyám, ez rettenetes.

Szóval, abban talán meg lehet egyezni, hogy a kérdés nem más, mint az érdeklődés és talán az empátia egyfajta kifejezése. Kíváncsiság. A kíváncsiság és a befogadás képessége meg marhára fontos, ha másokhoz akarunk kapcsolódni. Amikor kérdéseket teszek fel, azt mutatom, hogy valóban érdeklődöm a másik személy iránt. És persze a kérdések valahogy mélységet is adnak a beszélgetéseknek. Egy-egy jól megfogalmazott kérdés lehetőséget ad arra, hogy a felszínes beszélgetéseken túl mélyebb témákba merüljünk el. És ez kell ahhoz, hogy jobban megértsük a másik fél nézőpontját, érzéseit és motivációit. Hogy mire is gondolt, amikor mondott valamit. Hisz lehet, hogy számára az a mondat, az a szó, teljesen mást jelent, mint nekünk.

Érdemes lenne visszamenni az alapokhoz és kivenni a beszélgetésből a többieket. Hisz ki ne szokott volna önmagával beszélgetni. Bár ugye ez olyan hülyén hangzik. Feldmár feszegette ezt a kérdést az egyik könyvében, amit olvastam. Hogyan tudunk önmagunkkal beszélgetni, ketten vagyunk? Elég friss élmény ez nekem. Az elmúlt időszakban sokat dumálok önmagammal. Pár éve, a cégeladásom után az életem olyan kérdéseket tett fel nekem, amiket első körben próbáltam minden erőmmel visszagyömöszölni oda, ahonnan az elkezdett kifele nyomulni. És ezek a kérdések rettenetesek voltak. A helyemen vagyok? Elhagyjam a feleségem? Milyen ember az, aki ezt megteszi? Milyen apa az ilyen? El fogom veszteni mindazt, amit eddig elértem?

Nem kellett akarni. Kétségbe esve próbáltam a kérdéseket visszatuszkolni, de azok kifolytak a kezeim közül és az arcomba robbantak. Onnantól kezdve próbáltam azokat a válaszokat megadni, melyek elfogadhatóak nekem. De valahogy az a belső én, akivel beszélgettem, újra és újra feltette a kérdéseket. K...a kérdések!  Nem mertem önmagammal, a saját kérdéseimmel szembenézni. Nem a válaszoktól féltem, azokat igazából ismertem. A cselekvéstől féltem. A válaszok hatásától. Hát én nem csodálom, hogy nem akarunk bizonyos kérdéseket feltenni magunknak. De azt sem csodálom, hogy ezek a fel nem tett kérdések széttépnek minket belülről. És majd megtapasztaljuk, nem az a kérdés, hogy elő fognak-e jönni, csak az, mikor és hogyan.

És ha előjöttek, az önmagunknak adott válaszok mennyire lesznek kényelmetlenek? Lépj ki a komfortzónádból! Anyád! Fáj a válasz? Ha a kérdés fáj, a válasz is fog.

Pasi vagyok, velem ne szórakozik senki, főleg nem valami idétlen kérdés. A megoldás egyszerű: adjunk válaszokat azelőtt, hogy kérdéseink lennének. Ennyi. Ha van válasz, nem kell kérdés. Ha erős a kérdés? Legyen erős és határozott a válasz. Engem nem fog csesztetni egy hülye kérdés sem. Majd én megmondom, mi van. És ennyi.

Nem kérdeztem. Sem önmagamtól, sem másoktól. A kérdés megnyitja azt a teret, amit nem ismerek. Milyen egy ismeretlen tér? Félelmetes. Legyen a világ olyan, amilyennek én gondolom. A te világod is legyen olyan, mert ha a te világod olyan, mint az enyém, akkor az már közös világ. Nem is közös, már az is az enyém, egy gondolat gyarmat. Máris több lettem. Szóval nem kérdezek, megmondom. És ezzel irányítok. Mindent. Mindenkit. Akit meg nem, az nem is érdekel. Az hülye. Vagy veszélyes.

Szóval kérdezni veszélyes. Veszélyes, mert olyan dolgokat tud megmutatni, amiket nem ismerünk. Szeretnénk-e megismerni önmagunk azon részeit, amiket eddig eldugtunk magunk elől, vagy csak egyszerűen még nem ismertük meg. Szeretnénk-e a másikat megismerni? Szeretnénk-e megérteni a másikat akkor, amikor olyan dolgot mond, mit nem értünk. Vagy csak kolonizálni akarjuk a világát azzal, hogy olyanra festjük, színezzük, ami nekünk tetszik azért, hogy az ő világa is olyan legyen, mint a mienk.

És ha olyan lesz, akkor már ketten vagyunk egyformák és akkor kicsit biztosabbak lehetünk abban, hogy nem vagyunk egyedül.

De nem, nem vagyunk egyedül. Akkor sem, ha a mi világunk más, mint a többieké. Attól csak mások vagyunk.

Folyamatosan változik az, hogy hogyan vagyok benne egy-egy beszélgetésben. Egy jó ideje inkább csak ülök és csendben figyelek, hallgatok. Figyelem a beszélgetéseket, nézem a többieket, próbálok benne lenni a történetekben, tanulni belőlük. Ebben a nagy csendben levésben egyszer csak az tűnt fel: Nincsenek kérdések. Szinte soha.

A sok történet, közlés, monológ, állásfoglalás, tanítás, egymásnak feszülő vélemény, vita közt olyan ritkán kérdezünk egymástól. De miért nem kérdezünk?

Van kérdés? Nincs kérdés.

Egy barátom felhívott ma, hogy azon gondolkodott, mit kellene csinálnom, hogy beindítsam a vállalkozásomat. Hogyan lehetne felpörgetni a dolgokat. Elmondta az ötleteit, erre én elmondtam, hogy értem, de másmiben gondolkodom... Erre ő: Balázs, biztos vagyok benne, hogy megcsinálod így is.

De nem mindegy, mennyi idő alatt! ... Hm. Értem. Szóval már megint az idő.

Erről a beszélgetésről eszembe jutott egy történet:

Valamikor a 90-es évek elején, amikor Pécsre kerültem, a korai egyetemista éveim alatt elkeveredtem egy Zepter bemutatóra. Már nem tudom, ki mondta, hogy menjünk el, de arra emlékszem, hogy volt kaja a végén Ínséges évek voltak, minden ilyen dolognak örültünk.

Azért is emlékszem nagyon erre az alkalomra, mert a végén én nyertem meg a főnyereményt, egy rozsdamentes tálcát. Még a vendéglátós haverom is megdicsérte, milyen frankó. De vissza a lényegre. Ezen az eseményen bemutattak egy kuktát is. Az előadó szakértő, hogy szemléltesse, micsoda képességek birtokában van az eszköz, azt mondta: Egy körömpörkölt 30 perc alatt készül el benne.

Anyám jó 3 óráig készítette, amikor még gyerek voltam. Azért ez nem gyenge. De vajon milyen lehet egy 30 perc alatt elkészült pöri? Biztos puha. És az ízek? Ki tudnak oldódni az ételből azok az ízek, azok az anyagok, amik annyira finommá teszik, amiért érdemes az utolsó falatot is kitunkolni a tányérból? Amitől úgy összeragadnak az ujjaim, mintha gyantát gyurmáztam volna?

Megnéztem a neten mit írnak róla A kukta lényege, hogy lezárja az edényt, így a belső nyomás megnövekszik. Ez lehetővé teszi, hogy a víz forráspontja 100 °C fölé emelkedjen, akár 120-130 °C-ra is. Az ilyen magas hőmérséklet gyorsítja a főzési folyamatot, a hús hamarabb válik puhává. S bár az ízek gyorsan összeérnek, az aromák nem alakulnak ki olyan mélységben, mint a hosszabb főzés során. Ezzel szemben a tűzön készült húsételeknél a hosszú főzési idő alatt a hús ízei és a hozzáadott fűszerek, zöldségek összeérnek, gazdag, mély ízeket eredményezve. A hús rostjai pedig szépen szétválnak, ami különleges, lágy textúrát ad az ételnek.

Szóval vegyünk kuktát, mert 30 perc alatt elkészül a kaja és talán kevesebb energiába is kerül, olcsóbb is lesz. És puha is lesz a hús. Akkor minden okés. Ja, az ízek nem olyanok, mint amikor édesanyád, vagy a nagyid készítette? Tenni kell bele ízfokozót, kicsit erősebb fűszereket. Az állaga sem pont olyan? Hát, van már egy csomó féle pác, meg állagjavító cucc.

Szóval, miközben időre optimalizáljuk az ételeink elkészítését, mindenféle oda nem való dologgal pakoljuk meg őket, hogy megkapjuk azt az érzetet: Ez az!

És miközben nyerünk 2,5 órát, elveszítjük mindazt, amiért szerettük ezt csinálni. Együtt lenni a konyhában, beszélgetni, miközben időnként meg-megkóstoljuk a rotyogó ételt, hogy jó-e. A főzésre szánt idő összekötött minket és tisztán tartotta az ételeinket, így minket is.

Vajon ez az időre optimalizált élet mióta van jelen a döntéseinkben? Mikor kezdte észrevétlenül átszőni a mindennapjainkat? Mikor lett fontosabb az idő, az idő alapú hatékonyság, mint az adott tevékenység eredeti célja?

Lehet-e az idő annyira fontos, hogy miközben az időre optimalizáljuk lassan minden dolgunkat, a nyomás, amiben élünk nem csak hogy teljesen természetes, hanem talán szükségszerű is lett számunkra.

S bár a növekvő nyomástól szépen, gyorsan puhulunk, az eredmény íztelen és élvezhetetlen, s hogy feljavítsuk, jöhetnek az adalékok - kinek mi -, amiktől azt reméljük, egy picit ott lehet majd a nagyi pörijének az íze valahol mélyen a szánkban.

 persze, meg lehet szeretni. Az ember könnyen alkalmazkodik. De minek, ha nem muszáj? Mert nem az. És mennyire felszabadító érzés, kiengedni a gőzt...

És visszatérve az eredeti gondolatra: meglátjuk, hogy nyomás nélkül, nem fél, hanem 3 óra alatt mit főzök ki.

Erről a beszélgetésről eszembe jutott egy történet...

Nyomás alatt

Amikor elindítottam a tiktok csatornámat, hosszasan beszélgettem egy ismerősömmel. Pszichológus. Megkérdezte, fel vagyok-e készülve arra, ami rám vár.

Ő akkor azt mondta, hogy olyanná válunk a tartalmaink, videóink, írásaink megosztásával, mint egy vászon. (remélem, jól idézem)... egy vászon, amire az olvasók, a nézők rávetítik saját belső világukat.

Rengeteg üzenetet kaptam a Szorongok posztom után és azt hiszem, ki kell egészítenem az írásomat, mert valami nagyon elcsúszott.

Megértem, ha bárki, aki olvassa a posztomat, azt gondolja, pánikbeteg lettem, vagy rohamaim vannak, vagy depressziós vagyok. Azok, akik ismernek, biztosan tudnának erről mesélni, így van-e.

Ha kíváncsi vagy, mi van velem, hívj fel, kérdezz, beszélgess. Abból majd kiderítheted, mi van velem. Ha megelégszel azzal, hogy gondolsz valamit az írás alapján, rendben van, engem nem zavar.

Széljegyzet a Szorongok című íráshoz

Egy ideje érzem magamon, hogy dolgozik bennem valami, amiről nem tudom, hogy mi. Emlékszem, amikor elkezdtem az egyetemen a diákirodában a rendezvényszervezői életem... amikor közelgett egy-egy fontosabb esemény, rám tört a szorongás. Éreztem a testemen. A leggyakoribb tünet az volt, hogy nem kaptam rendesen levegőt. Próbáltam egy nagy, öblös, a tüdőmet átjáró levegőt venni, de nem ment. Megakadt valahol fenn. Ilyenkor próbáltam ásítani, vagy valami technikával nagyobb levegőt venni, de nem ment. 

Emlékszem arra, amikor egyszer arra lettem figyelmes, hogy az egyik lábam rövidebb a másiknál. Még sántítottam is 1-2 napig. Komolyan megijedtem, hogy ez mi a fene lehet. Leültem és próbáltam átgondolni, mi a franc ez. Hogyan lenne az egyik lábam rövidebb a másiknál? Sehogy, az nem lehet. Ez csak valami lelki cucc lehet... Ahogy ezt megbeszéltem magammal, már nem is sántítottam. 

2017 tájékán ott volt az a pár hét, amikor össze-vissza vert a szívem. Határozottan éreztem, hogy szabálytalanul zakatol, időnként egy-egy kemény, erős, nagy dobbanással. Mi a fene? Mit csináljak? Google! Megnéztem, mit lehet tudni a szívritmuszavarról. Stressz! Oké, oké, de mitől stresszelek? Ááá, pár hét múlva Rómában angolul fogok előadni. Szuper, de nem tudok angolul... De legalább rájöttem. Ez nem múlt el :) Nem tudtam mit tenni, így inkább csökkentettem a napi kávé adagom és próbáltam túlélni az előadásig tartó időszakot. Sikerült. Azóta rendben van a szívem.

De most itt mi a franc van? 3-4 hete megint velem van a régi jó kis "nem kapok levegőt". Mit tegyek? Mi lehet a bajom? Mit csinálhatnék? Pár éve láttam Cser Zoltán buddhista tanítónak egy videóját. Már nem emlékszem, miről is szólt, de valami olyasmi volt benne, hogy próbáljunk ne küzdeni az ilyen helyzetek, azaz önmagunk ellen. Próbáljuk megismerni ezt az oldalunk. Hívjuk be a démonunk a házunkba és üljünk le egy teára vele. Ismerjük meg és majd a megismerésen keresztül megérkezik a megértés és a helyzet feloldódik.

Értem, próbálom. Nem feszülök rá arra, hogy nem tudom, mire feszülök rá épp annyira, hogy nem kapok tőle levegőt. Nem akarom megoldani. Elég megismerni. Szóval ismerkedjünk. Hogyan is? Vegyük elő a régi jó technikát, szálazzuk szét a szitut. Mi zavarhat? Tételezzük fel, hogy olyan dologtól szorongok, ami nem csak a tudatalattimban van. Miért is? Mert ha a tudatalattimban van az ok, azt nem tudom szétszálazni. Mert azt csak tudatosan tudom. Már a szó is ezt mutatja: tudom. 

Ha tudom, de egyből nem ugrik be, akkor valami miatt ezt a dolgot a tudatom próbálja úgy kezelni, hogy ne tűnjön nagyon fontosnak a probléma, de közben az. Annyira az, hogy a lélegzetem is elakad. Pff. Milyen dolgok foglalkoztatnak: 

Mi lesz a fiaimmal? A fiaim a felnőtté válás azon szakaszában vannak, amikor lassan teljesen leszakadnak a családi háttérről. Lehet, hogy ettől szorongok? Félek, hogy nem lesz kontrollom felettük? Félek, ha nem úgy fognak élni, ahogy azt szeretném, akkor hogyan fognak élni? Félek, hogy ha nem lesznek sikeresek, boldogok, elismertek, vagy bármi, akkor az az én kudarcom? Kudarcot vallok, mint szülő? El tudom-e fogadni azt, hogy ők máshogy élnek, mint én, másban élik meg a sikerüket, bármi is az? Hm. Fejből azt mondom: persze! Simán! Bízom bennük! Éljenek úgy, ahogy szeretnének! Biztos? 

Mi lesz a karrieremmel? Két és fél éve, hogy nyugdíjaztam magam. Azóta önismereti utat járok, másoknak segítek céget építeni, cégvezetőket támogatok, tanulok, csupa hasznos dolgot csinálok. De ez karrier? Van célom? Cél lehet-e az, hogy a célomat keresem? Van tervem? Lehet-e az terv, hogy nyitottan járok, beszélgetek, tanulok azért, hogy megtaláljam a célom. Ezzel lehet pénzt keresni? Ebből meg lehet élni? Ha a tőkejövedelmem elegendő, kell, hogy legyen munka jellegű jövedelmem? Nem. Nem? Nem tudom. Kell, vagy csak szeretném? 47 éves koromig kellett. 18 éves koromtól magamat tartottam el. Ez majdnem 30 év és azóta alig több, mint 2 év telt el. Fejben átálltam, de elfogadtam ott mélyen belül? Anyám is mindig azt kérdezi: fiam, van már munkád?

Egzisztenciális szorongásom lehet. Bármennyire értelmetlen, logikátlan és számomra is viccesen hihetetlen. Fejben minden rendben. Rendben. És mégegyszer leírom, hogy biztos legyek benne: rendben. Ha átgondolom, hogy mi lehet a baj, a válasz: semmi. De valami van, mert kuxxára nem kapok levegőt. És ha nagyon kapargatom a dolgokat, ez a két fenti téma jut csak az eszembe. Ezek lehetnek az okai, vagy ezek közül az egyik? Vagy esetleg van valami, ami mélyen elbújva fojtogat belülről? Nem tudom.

Beszélgetek róla. Hol önmagammal, hol a párommal, hol a barátaimmal. Ahogy elmondom, már picit jobb. Kicsit olyan, mintha az a valami, az az elnyomott gondolat, ami belül a torkom szorítja nem csinálna mást, mint kétségbeesve kapaszkodna valahova azért, hogy onnan a mélyből valahogy a felszínre jöjjön és szavakban testet öltve kiszabaduljon. Hát...

Szorongok

Értékesítőnek születni kell. Vagy nem? Valahogy mindig szerettem értékesíteni, bár nem gondolom magam jó értékesítőnek. Sokkal inkább egy hiteles, megbízható pasi vagyok, aki figyel arra, mi is a partnere problémája, amire megoldást keres. Ha van megoldásom és szívesen dolgoznék a másikkal, akkor kínálok egyet. Ha nincs, elköszönök. De nem akarok eladni. Ami ugye azért egy értékesítőnél nem lenne hátrány. Én csak azt szeretném, hogy a másik akarjon tőlem venni. Ja, és nem fontos a pénz. (Itt persze pár olvasó felröhögött, de erről írtam már többször, nézz rá.)

Másfél éve mentorálok cégvezetőket. Az értékesítés mindig központi téma: csinálnád te? ismersz valakit, aki csinálná? hogyan lehetne úgy csinálni, hogy ne kelljen csinálni? hogyan automatizáljam? csináltam, de nem megy, olyan kínos ez az egész! 

Valahogy nem egy népszerű dolog ez az értékesítés. Azon gondolkodtam, mi is van e mögött, mit is lehetne ezzel kezdeni. Mert talán abban megegyezhetünk, hogy valakinek kell értékesíteni. Ha kicsi a cég, akkor meg nem vagytok olyan sokan, hogy lehessen válogatni a jelöltek közt.

Szóval ez nem egy rakétatudomány így elsőre: az emberek viszonya az értékesítéshez nagymértékben függ a személyiségjegyeiktől és pszichológiai beállítottságuktól. Persze, mi mástól. Például nekem, aki az értékesítést kedveli, ez egy izgalmas, kihívásokkal teli tevékenység, míg számos mentoráltam számára kényelmetlen és stresszes. 

Persze, az értékesítés stresszes. De hogyan ne legyen az? 

Az első lépés ebben az egész folyamatban, hogy cégvezetőként fel kell ismernünk saját viszonyunkat az értékesítéshez, majd érdemes átgondolni, ez miből is jön. Mit szerethetek ebben? Mit adhat nekem, mitől félek?

Az értékesítésben való sikerességhez jelentősen hozzájárul az önbizalmunk, a pozitív önértékelésünk és a hitünk a kínált termékben/szolgáltatásban. Azt hiszem, ez az én sikerességemnek is az egyik kulcsa: csak olyan dolgot kínálok, amiben hiszek, amiről meg vagyok győződve, hogy segít. Ezért volt, hogy egy évig ingyen mentoráltam, mert nem tudtam, hogy az a másiknak milyen értéket ad... Ma már hiszek abban, hogy tudok segíteni, ezért meg is kérem az árát. (Akkor most fontosa pénz nekem, vagy nem? Erről még írok egyszer...)

Az értékesítés közvetlen kapcsolatot igényel az ügyfelekkel, feltéve, ha nem valami teljesen automatizált rendszert üzemeltetsz. Persze, akkor is kapcsolatban vagy velük, csak másfajta csatornán. Mi is kell az ügyfelekkel való kapcsolódáshoz? Mondjuk, hogy ne utáld az embereket, nem árt, ha szeretsz beszélgetni, kíváncsi vagy. Ezért az extrovertált emberek gyakran jobban érzik magukat ebben a szerepben, mert természetesebben kommunikálnak és kapcsolódnak másokhoz. Aha, ez jól hangzik így elsőre, de itt vagyok én: szeretek beszélgetni, nagyon könnyen kapcsolódok egy társaságban, érdekel minden, de... De nem szeretek odamenni máshoz csak úgy, jobban szeretem, ha hívnak. Hát ezzel kell valamit kezdenem. Mondjuk írok blogot, ha tetszik, majd felkeresel...

Azt olvastam több helyen, hogy az értékesítést kedvelők motivációja gyakran a sikerélményből és a célok eléréséből fakad. A versenyszellem és a jutalmak iránti vágy erős motivációs tényező lehet. Ebben lehet valami. Marhára szerettem volna mindig nagy céget, sok alkalmazottat és persze ami talán ennél is fontosabb volt: nagyobb lenni a szomszéd cégnél. Nehogy már az a szerencsétlen jobb legyen nálam. Beleállok és megmutatom. (ez így elolvasva elég meredek, de volt ilyen időszakom az tuti).

És akkor ezzel szemben azok, akik nem szeretik az értékesítést, gyakran a kudarcoktól való félelem és a kényelmetlen helyzetek elkerülése miatt kerülik ezt a tevékenységet. Ezt rengetegszer hallom: nem fogok tukmálni, kínos, ha nemet mondanak, én tuti nem fogom senki idejét ezzel húzni, ez nem nekem való, blablabla... Elhiszem, ha ezt mondod, biztos így is van.

Főleg egy kezdő cég számára rendkívül fontos, hogy az alapítók közül legalább egy valaki szeressen és tudjon értékesíteni. Az értékesítés az egyik legfontosabb tevékenység egy cég életében, különösen a kezdeti szakaszban. (Jó bornak nem kell cégér, a jó cucc eladja önmagát... biztos?). Amikor egy új vállalkozás indul, az első és legfontosabb célja a bevételszerzés. Bevétel nélkül nincs működés, növekedés és fejlődés. És szerintem nem érdemes befektetésre, meg pályázatra alapozni.

Ha esetleg akkora király vagy, hogy az értékesítésed megy magától, mert miért ne lehetne ilyen, akkor is fontos az értékesítés. Az értékesítési tevékenység nem csak a bevételszerzésről szól. Az alapító, aki személyesen foglalkozik az értékesítéssel, közvetlen kapcsolatba kerül az ügyfelekkel. Ez lehetőséget ad arra, hogy mélyebben megismerd az ügyfelek igényeit, problémáit és visszajelzéseit. Az ilyen közvetlen tapasztalat segíthet a termék vagy szolgáltatás fejlesztésében, finomításában, hiszen az alapító első kézből szerzi be a szükséges információkat. Emlékszem, mennyire fontos volt ez nekem a Games for Business kezdeti időszakában. Amikor lefejlesztettük az első működő rendszert, felkerestem egy halom potenciális ügyfelet. Nem akartam eladni semmit, csak kikértem a véleményüket. És jöttek az ötletek, mindenki jól érezte magát, az ötleteket beépítettük, megköszöntük és eladtuk utána.

Szóval az értékesítés során értékes üzleti kapcsolatokat is kiépíthetünk. Ezek a kapcsolatok nemcsak rövid távon lehetnek hasznosak, hanem hosszú távon is jelentős előnyöket hozhatnak. És hangsúlyoznám a kapcsolat szót. Nem szerződés, nem szándéknyilatkozat, papír és pecsét, meg ügyvéd. Kapcsolat, a szó legegyszerűbb és legtisztább értelmében. Egy jó kapcsolat a kezdeti ügyfelekkel, beszállítókkal vagy akár a versenytársakkal is olyan hálózatot építhet, amely a jövőbeni növekedés alapját képezheti. Több konkurens cég vezetőjével a mai napig jó a viszonyom, igaz, ma már nem is vagyunk versenytársak 😊 Sokat tanultam tőlük, sokat tanultam helyi cégek vezetőitől, olyanoktól, akik teljesen más iparágban vannak. De sokat tanultam a volt szomszédomtól, aki villanyszerelő volt. Na, ő igazán jól tudott kapcsolódni az ügyfeleihez. Szerették. Mindig figyeltem, amikor egy sör mellett mesélt az egyszemélyes üzletének a történeteiről, hogyan oldott meg nehéz helyzeteket az ügyfeleivel. Mindenki a saját szintjén nyomorog... A szomszédom szerette a munkáját és ha nem is volt mindig könnyű velük, tisztelte a megbízóit.

Saját élményeimből tudom, egy alapító, aki szereti a munkáját, a cége termékeit vagy szolgáltatásait, hitelesen és meggyőzően tud beszélni róluk. Ez a szenvedély átragad. Ahogy egyik hangvilláról átmegy a rezgés a másikra – feltéve, ha egy frekvencián vannak, ehhez meg kell egy kölcsönös tisztelet. Ez a hit, tisztelet, megteremti a kapcsolódást, növeli az ügyfelek bizalmát és elkötelezettségét, ami majd stabil bevételt és növekedést eredményezhet.

Okés, elhiszem. De mi történik akkor, ha a cégben az alapítók közül senki sem szeret vagy tud (és persze ez összefügg) értékesíteni? Nem kell nagyon magyarázni, ez meghozza a kiszolgáltatottság érzését, és komoly kockázatokat jelenthet a cég számára. Mert ugye, ha az elején kevés a befektetett pénz, akkor nem igazán tudsz felvenni jó értékesítőt. Ha te nem szeretsz eladni, nem nagyon lesz több pénz a rendszerben. Ha nem adsz el, befektetőt is nehezebb találni, így onnan sem lesz pénz értékesítőre. Nincs bevétel, nincs pályázat sem, mostanában egyébként sem. 

Ha külsős értékesítőt akarsz, akkor ő valószínűleg nem a te érdekeid mentén, hanem a sajátja szerint kezd el eladni. Hol találsz olyan embert, akit nem kell megfizetni fixen és hajlandó kockáztatni azért, hogy sikerre vigye a céged termékét úgy, hogy ő nem tulajdonos. Te csinálnád így másnak? Vagy adnál neki tulajdonrészt addig, amíg nem bizonyította, hogy működni fog a dolog annak reményében, hogy működjön?

Ha nincs értékesítés, nincs ügyfél. Ha nincs ügyfél, akkor ki használja a terméked? Ha senki, hogyan fejleszted? Magadnak? Eddig is így csináltad, de ha nincs ügyfeled, honnan tudod, hogy kell-e egyáltalán bárkinek.

 Áh, szerintem oldjuk ezt meg valahogy.

Az értékesítés világa izgalmas és kihívásokkal teli, és nem mindenki érzi magát otthonosan ebben a szerepben. Állítólag, azok az emberek, akik szeretnek értékesíteni, gyakran különleges személyiségjegyekkel rendelkeznek, amelyek megkönnyítik számukra ezt a tevékenységet. (Biztos?) Ezzel szemben vannak, akik kevésbé komfortosan érzik magukat az értékesítési helyzetekben, és ez gyakran a személyiségükből fakad (Na, ez biztos!). 

De kik szeretnek és kik nem értékesíteni?

Volt egyszer egy cégtársam, IT-s volt és közgazdász. Ő azt mondta, nekem könnyű. Egész nap csak kávézgatok az ügyfelekkel. Bakker, tényleg! Szóval, igyál kávét és menni fog a sales. Csak bírj napi 6-8 csészével meginni. Különben jön a szívroham. De ha nagy céget akarsz, sok emberrel, sok ügyféllel, akkor egyébként is jön, szóval mindegy, igyál.

Mint oly sok minden, a sales is megközelítés kérdése. Természetesen vannak olyan képességek, amelyek szükségesek, ahogy már korábban is írtam: kapcsolatteremtő képesség, jó kommunikáció, jó megjelenés, megbízhatóság, hitelesség, kitartás, kudarctűrés, optimista hozzáállás, strukturált gondolkodás, következetesség, jó kapcsolatrendszer, kapcsolatteremtő képesség, jó kommunikáció, jó megjelenés, megbízhatóság, hitelesség... jesszus, ez rettenetes.

Sokféle módon lehet értékesíteni. Olyan ez, mint egy szerepjáték: megvannak az értékeid, képességed, ahhoz keressük meg a leginkább passzoló stratégiát. De el kell tudni jutni addig a pontig, hogy ezt meg akarod találni. Ez nem garancia semmire, ez a szükséges minimum. A megoldást akard és ne megmagyarázni azt, miért nem vagy alkalmas. Mert miért is ne lennél?

 És itt jönnek a paradigmák. Nem jönnek, vannak.

A paradigmák a gondolkodásunk mélyen gyökerező mintái, amelyek irányítják, hogyan értelmezzük a világot és hogyan hozzunk döntéseket. Ezek a mentális keretek meghatározzák, hogyan látjuk az embereket, helyzeteket és eseményeket, és jelentős hatással vannak a mindennapi döntéseinkre. Ahhoz, hogy megértsük, miként működnek ezek a paradigmák, és hogyan formálják a személyiségünket és döntéseinket, érdemes részletesebben megvizsgálni ezt a témát.

A paradigma egy olyan minta vagy modell, amely alapján egyszerűbben gondolkodunk és cselekszünk. Ezek a minták gyakran tudattalanok, és mélyen gyökereznek bennünk, gyerekkorunkban, életünk korai szakaszaiban kialakult hiedelmekből és tapasztalatokból erednek. Például, ha valaki gyerekkorában azt tanulta, hogy tudd, hol a helyed, akkor ez a paradigma irányíthatja felnőttkori viselkedését és döntéseit, például óvatossá és bizalmatlanná teheti másokkal szemben. Mert szeretném tudni, de hol van? Biztos nem ott, ahol vagyok, valahol hátrébb, lejebb kellene lennem... gondolom. Én ezt gondoltam.

A paradigmák alapvető hatással vannak értékeinkre és hiedelmeinkre. Ha például valaki abban a hitben nő fel, hogy semmid nincs, csak a becsületed, akkor ez az értékrend áthatja majd az életét és személyiségét. Az ilyen személy valószínűleg megbízhatóbb, szerényebb és elkötelezettebb lesz, vagy pont fordítva: majd én megmutatom, hogy van másom is! Akárhogy is, a paradigmák befolyásolják az érzelmi reakcióinkat is. Ha valaki például azt a paradigmát vallja, hogy a konfliktusokat el kell kerülni (okos enged, szamár szenved), akkor hajlamos lehet a konfrontációk elkerülésére és az érzelmi visszahúzódásra. Ezzel szemben, ha valaki úgy gondolja, hogy a konfliktusok természetes részei az életnek (Absque pugna non est victoria.), és lehetőséget adnak a fejlődésre, akkor nyitottabban és konstruktívabban állhat ezekhez a helyzetekhez.

 Hogyan befolyásolják a paradigmák a döntéseinket?

A paradigmák gyakran kognitív torzításokat okoznak, amelyek befolyásolják, hogyan értékeljük a helyzeteket és hozunk döntéseket. Például, ha valaki azt hiszi, hogy nem elég jó valamiben (jajj fiam, olyan szerencsétlen vagy, majd én megcsinálom!), akkor hajlamos lehet alábecsülni saját képességeit és elkerülni azokat a helyzeteket, ahol ezekre szükség lenne. Ez a torzítás akadályozza a személyes és szakmai fejlődést. 

Ezekből már közvetlenül jön, hogy a paradigmák - azaz azok a nagy igazságok, amivel leírjuk a világunkat, benne önmagunkat - meghatározzák, hogy milyen stratégiákat alkalmazunk a döntéshozatal során. Ha például valaki abban hisz, hogy a gyors döntéshozatal a siker kulcsa (Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.), akkor hajlamos lehet gyorsan és határozottan dönteni, még akkor is, ha nem áll rendelkezésére minden információ. Ezzel szemben, ha valaki úgy gondolja, hogy a részletes elemzés és megfontoltság a helyes út (Kétszer dönt, aki gyorsan dönt.), akkor hajlamos lehet hosszabb ideig mérlegelni a döntéseit.

Az értékesítési tevékenységben meghatározó szerepet játszanak azok a paradigmáink, amelyeket az emberek az értékesítésről vallanak (hát, ez nem volt túl tartalmas mondat). Ezek a gondolatok alapvetően befolyásolják, hogyan közelítjük meg az értékesítést, hogyan építjük fel az értékesítési stratégiát, és milyen döntéseket hozunk az értékesítési folyamat során. Egy kezdő cégnél ez alapjaiban határozza meg a cégépítés lépéseit és az erőforrások beosztását. Ez pedig kritikus a kezdeti sikerek elérésében. Próbáltam összegyűjteni a mentori és tanácsadói beszélgetéseimből olyan mondatokat, melyek elhangzottak és valamit kezdeni kellett velük.

Jó bornak nem kell cégér! Ez a mondat azt sugallja, hogy csak a gyenge termékeknek van szükségük értékesítési erőfeszítésekre. Azok, akik ezt a nézetet vallják, hajlamosak lehetnek alábecsülni az értékesítés fontosságát, és azt feltételezik, hogy a termék vagy szolgáltatás minősége önmagában elegendő a sikerhez. Persze lehet, de azért előbb meggyőződnék róla, mert a legjobb termékeknek is szükségük van megfelelő kommunikációra, marketingre és értékesítési stratégiára, hogy elérjék a célközönségüket. Az értékesítés nem csak a termék eladásáról szól, hanem az ügyfélkapcsolatok építéséről, a márkaépítésről és a piac visszajelzéseinek begyűjtéséről is. Egészen más típusú visszajelzést kapunk egy potenciális ügyféltől, mint egy már aktív vásárlótól.

750 napja nyugdíjban
2024.01.20.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

750 napja nyugdíjban2024.01.20.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

750 napja nyugdíjban
2024.01.20.